Vannak olyan váratlan tragédiák, mint például egy szerettünk halála, amelyet feldolgozni rendkívül nehéz. Damon Albarn és Jamie Hewlett, a Gorillaz virtuális zenekar valós ötletgazdái ezt a személyes folyamatot örökítették meg új lemezükön keresztül. Több mint tizenöt évvel a kultstátuszba emelkedett Plastic Beach után kijelenthető, hogy a The Mountain ambíciózusságával igyekszik kiérdemelni ezt a címet.
Ha a The Mountainnek az életműben betöltött szerepét szeretnénk megnézni, akkor a 2010-től 2017-ig tartó hiátust lezáró Humanz lemeztől érdemes elkezdeni a diszkográfia áttekintését. Ekkor szembesült Damon Albarn és Jamie Hewlett azzal a kihívással, hogy újrateremtsék a projekt identitását a Gorillaz, a Demon Days és a Plastic Beach hatalmas sikere után. A Humanz a Gorillaz azon lemeze, amit a kritikusok és a közönség is egészen vegyes fogadtatásban részesített, ám megítélését figyelmen kívül hagyva vitathatatlan, hogy
ez az album egy lépés volt afelé, hogy a Gorillaz kialakíthasson magának egy modernizált, eddigiektől eltérő és szokatlan zenei identitást.
Ez abban nyilvánult meg, hogy minden egyes dal az albumon egymástól különböző műfajokban teljesedett ki (erre remek szemléltető példa lehet akár a Saturnz Barz és a Carnival dalpáros összehasonlítása). A lemez nem határozott meg egy konkrét irányvonalat, mégis egy magabiztos felvállalás volt a zenei ambíciók gazdagságát illetően. Összefoglalva a Humanzről elmondható, hogy egy jó értelemben kiszámíthatatlan, radikális káoszlemez, amelynek minden egyes perce feszegeti a határokat. Mindezek ellenére a Humanz miatt késett egy olyan album megjelenése, ami egy körvonalazható, ám erős és egyedülálló identitást alkothatna magának.
Az előbb megfogalmazott űrt végül a 2018-as The Now Now kívánta betölteni, ami az elődjével ellentétben egy könnyebben meghatározható, funky–pszichedelikus–szintipop lemezre sikerült. Egy nyugodtabb, komfortosabb élményt kínál, ám a Gorillazra mindeddig jellemző zenei sablonok és határok átlépése nem igazán történt meg. A dalok kellemesek és rendelkeznek egy nyári hűsítő hangulattal, de
a lemez nem kívánja újradefiniálni a Gorillaz identitását. Megáll egy átlagos szinten és nem kívánkozik továbblépni.
Ennek az egyik okozója lehet az is, hogy az eddigiekkel ellentétben ez az album mindössze három közreműködést tud felmutatni. A The Now Now nem egy rossz lemez, sőt, igenis van rajta néhány felejthetetlen dal (mint például a Tranz vagy a Souk Eye). Ám mindezek ellenére a diszkográfiának nem egy különösebben emlékezetes darabja. Ezzel ellentétben a Humanz, habár sokak szerint negatív értelemben, de a Gorillaz életmű egy provokatívan feltűnő fejezete.
A koronavírus idejére az egész világ valamiképp bizonytalanságba került és ez a Gorillazról is elmondható. A 2020-as Song Machine, Season One: Strange Timez egy több részesnek szánt lemezsorozat első darabja lett volna, ám hivatalos folytatás máig nincs. A második rész dalai a Cracker Island projektbe lettek beágyazva.
Az album nagy része egy websorozat keretein belül jelent meg havonta, szakítva így a hagyományos albummegjelenési trendekkel.
Zeneileg a lemez megtartotta a The Now Now letisztultságát, és valamennyit a pszichedelikus szintetizátorhangzásából is megőrzött. (Erre remek bizonyíték a The Lost Chord vagy a New Order stílusára kissé hajazó Aries). Ám az olyan dalok, mint a Dead Butterflies vagy a fülbemászó Momentary Bliss új zenei műfajokat kívánt beleolvasztani a Gorillazba, nagyrészt sikerrel. Az album kísérleti jellegét erősíti a remek közreműködőkkel ellátott bizarr, de funky Strange Timez és a melankolikus Pink Phantom. A Song Machine újra az érdeklődő kísérletezés mezejére lépett, sokkal óvatosabban, mint a Humanz esetében. Azonban mint album, nem tud (és nem is kíván) maga köré egy identitást kiépíteni. A legtöbb dal megállja a helyét, gyakran kellemes meglepetéseket okoznak a bennük megrejlő zenei fúziók, de nincs köztük különösebb összhang, ami erősíthetné a lemez egységét.
A 2023-as Cracker Island szakít a Song Machine kísérletezésével és ismét a szintipoppal próbálkozik. Míg a The Now Now egy lassú, merengősebb, szétmálló pszichedelikus lemez volt, addig a Cracker Island a feszesebb rádiópopos vonalat részesíti előnyben. A kislemezként közzétett Cracker Island és New Gold a közreműködők tekintetében is ígéretes előjelet mutattak a lemez kapcsán. (Itt Thundercatre és Tame Impalára gondolok.) Ám
ezeket a funk- és house dalokat leszámítva az album többi része egyszerűen középszerű.
A dalok rövidek és egysíkúak (amelyeket az olyan featek se tudnak megmenteni, mint Stevie Nicks vagy Bad Bunny), egyedül a Skinny Ape című dal lezárása keltette fel kissé a figyelmemet. A Cracker Islandről az mondható el, mint a Humanzt követő The Now Now lemez esetében. Az előző lemezhez képest meghatározható a kijelölt albumidentitás, ám abban nem érhető tetten semmi innovatív újdonság. Míg a The Now Now hangulata magával ragadó volt, szép dallamokat is felmutatott, addig a Cracker Island erre már nem képes, megmarad az unalmas sablonjaiban.
Az előbb felsorolt albumok jellemzése bemutatja, hogy a Gorillaz lényegében véve egy újraértelmezést sürgető, lassan már tíz éven át fennálló, ismétlődő körforgásba került. Mindez az inkoherens kísérletezés és a sablonosabb szintipop váltakozásában nyilvánult meg. Ennek leküzdésére pedig a legkézenfekvőbb megoldás a világzenei kitekintés volt.
Pont ahogy a The Beatles is folyton elhintette dalaiban a világzene elemeit
már a Rubber Soul, majd a Revolver lemezek alatt. Az azt követő Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band és a Magical Mystery Tour pedig már letagadni se tudta az indiai népzenével ötvözött pszichedelikát. Vagy szintúgy példának felhozhatom Kate Bush-t, aki a Hounds of Love lemezének hatalmas sikere után identitásának újraformálása érdekében a balkáni nemzetek népzenéi felé kacsingatott, hogy az új ihletekkel megalkothassa a kritikusok által igen elismert The Sensual Worldöt.
A Gorillaz és India személyes kapcsolata Jamie Hewlett révén kezdődött 2022-ben, aki azért kényszerült heteket Dzsaipurban maradni, mert anyósa ott kapott stroke-ot. A kényszerű ott-tartózkodás végül annyira megihlette a Gorillaz illusztrátorát, hogy Damon Albarnt is meggyőzte egy újabb, 2023-as indiai utazásról. Ekkor még nem történt alkotói munka, szimplán a duó meg akart ismerkedni egy európai világtól teljesen különböző kultúrával. Nem sokkal az utazás után azonban Damon Albarn édesapja elhunyt, majd tíz nappal később Jamie Hewlett édesapja szintúgy. Ám
az indiai út okozta kulturális hatás miatt máshogyan viszonyultak a halálhírhez.
A hinduizmusban megjelenő reinkarnáció az élet végét nem csupán gyászolja, hanem némiképp ünnepli is, mert a vallás szerint szeretteink így egy új formában térhetnek vissza a való világba. A következő útjuk emiatt Varanasi városába vezetett, amit a hinduizmusban a legszentebb helyként tartanak számon. Nem véletlen, hogy ebben a városban a sajátos, ázsiai gyászfolyamat közelebb hozta egymáshoz Jamie-t és Damont.
Innentől kezdve indulhatott meg a közös munka a lemez elkészítéséhez. Damon a dalok felvételében jelentős szabadságot biztosított az indiai zenészeknek, akik saját ötleteiket és meglátásaikat felhasználhatták. Damon ezen utazások alatt belátta, hogy a nyugati világpercepció Indiában kevésbé állja meg a helyét, és
az album megalkotásához a keleti kulturális átszellemülés elengedhetetlen.
Mondhatni a lemez megkövetelt egy mély interkulturális találkozást. Bár néhány dal a már elkészült projektek végül fel nem használt felvételeivel egészült ki, mégis kapcsolódott a The Mountain megalkotásának személyes történetével. Számos olyan közreműködő szerepel az albumon, akik azóta elhunytak: Asha Bhosle, Bobby Womack, David Jolicoeur, Dennis Hopper, Lou Reed, Mark E. Smith, Proof és Tony Allen.
Ami elsőre szokatlan lehet az album meghallgatása előtt, az a hossza. A több hallgatást igénylő anyag összesen hatvanhat perc, és szinte nem tartalmaz átvezető dalokat (egyedül a The Hardest Thing mondható ennek). A zenei utazás első állomása a The Mountain, ami a hallgató elé tárja a lemez indiai esszenciáját. Kellemes dallamát több szólamban számos keleti hangszer szólaltatja meg (mint a szitár, a bansuri, a száród, a ghungro), amelyek a későbbi dalokban is bőven feltűnnek. A lemez címadó dala
egy lassú, fokozatos átszellemülést biztosít, mielőtt a The Moon Cave-vel ténylegesen megkezdődne a lemez „lényegi” része.
Szimfonikus kezdésével máris megmutatja saját ambiciózusságát, a lüktető szintialap mellé betársul az előbb felsorolt hangszerekkel alkotott indiai hangzásvilág. A dal nagyon ügyesen helyezi a fókuszokat minden másodpercében a különböző zenei irányultságokra, ezzel egy egyszerű dallam ellenére megunhatatlan tracket eredményezve. A harmadik perchez közeledve erős váltás tűnik fel, ami átírja a The Moon Cave eddigi strukturáltságát, egy játékos hiphop flow-t behozva. A The Happy Dictator folytatja a pozitív hangulatot, viszont az addigiakhoz képest egy nyolcvanas éveket idéző art pop irányt vesz, aminek talán az egyik legfőbb képviselője a közreműködőént szereplő Sparks. A verze mondhatni bugyuta, de élvezhető dallammal köszönt be, ami a drámaian szép refrénnel és a dalszöveggel együtt teremt iróniát. Ez pedig igenis hozzájárul a dal egyedi varázsához, nem véletlenül lett ez az album első single-je.
A The Hardest Thing váratlanul készíti elő az album szomorúbb fejezetét. Értelmezhető két perce miatt az Orange County felvezetőjeként is, de számomra önmagában is értékelhető. Egy drumless, pszichedelikus többszólamú szintitripről van szó, amiben elhintésre kerül a szimfonikus, rézfúvós és az indiai hangszerelés. Majd ez a kavalkád csúszik át az előbb említett Orange Countyba, ami három percében egy egyszerű, keserédes akkordmenettel rukkol elő, amire ráerősítenek pop elemek (fütyülés, akusztikus gitár). De szintúgy hozza a világzenei irányokat (az indiai hangszerelés és a közreműködőként szereplő indie-folk énekesnő, Kara Jackson).
Nem egy bonyolult alkotás, de ennek ellenére egy őszinte, ismét kellemes hatást okoz, amihez társul egy kellően komoly dalszöveg.
A The God of Lying az előzőleg kialakult érzékeny hangulatot eltiporja egy szokatlan feattel, Joe Talbot személyében, aki az Idles post-punk banda énekese. Bár az Idles esetében a TANGK lemez óta folytatott irány nem annyira egyezett az ízlésemmel, ez a közreműködés mégis annak néhány jellegzetességét mutatja. Ám ettől a külső kontextustól eltekintve hátborzongató reggae dalra találtam a The God of Lyingban, ami közvetlenül megidézi a Clint Eastwood című hatalmas slágert is. Az album közepe felé haladva ismét komorrá válik a lemez, főként a The Empty Dream Machine miatt. Egy lassú, szívszorító szintiballadáról van szó, aminek vége felé előbukkan a Black Thought és a női háttérvokál által vitt hiphop vonal, majd a dal végére valamiképp visszacsúszik az ázsiai hangszerelés is. Utóbbi ismeretében az album ezen pontján kijelenthető: nincs olyan alkotás a lemezen, ami valamiképp ne jelenítené meg az indiai népzene világát, ez pedig egy kohéziós erőként testesül meg a lemez egészét tekintve.
A The Manifesto hét percével az album leghosszabb dala, ami az ázsiai hangzásvilág, a midwestern és latin-amerikai hiphop különös fúzióját mutatja be. Ezen telített dal után előbukkannak a lemez gyengébb alkotásai is. A The Plastic Guru hangszerelésében tökéletes (ez Johnny Marr, a volt The Smiths-tag gitárjátékának is köszönhető), dallamfelépítésében mégis kissé egysíkú, a három percet pedig egy elnyújtott outróval tudja csak kihúzni. Az ezt követő Delirium a személyes kedvencem és talán a legalulértékeltebb alkotás a The Mountainről. A kórussal ellátott, atmoszférikus verze rész baljós, epikus felvezetést ad, amit Mark E. Smith karcos hangja tör meg, hogy a dal hirtelen átváltozzon egy sötét, funky-diszkós slágerré. Érdekesség, hogy Mark vokálját még a Plastic Beach idején vették fel a Glitter Freeze dalhoz, amit szintúgy átitat az erős elektromos basszus.
A Delirium varázsa az, hogy egyszerre ejti a hallgatót zavart rémületbe és perdíti táncra.
A zavartságot a következő dal, a Damascus is viszi tovább, ami által az album egy pillanatra kiszakad Indiából és a Közel-Keletre érkezik. (Damon Albarn nemcsak zeneileg, hanem a valóságban is járt ebben a térségben, pontosabban Türkmenisztánban.) A dal pszichedelikus szinti-intróval kezdődik, mintha ezzel megjelölné a Damascus irányvonalát, ám hirtelen feltűnik a nyugati hallgatóságnak idegennek tűnő arab hiphop. A kulturális sokkot pedig Yasiin Bey vagyis másnéven Mos Def sorai enyhítik. Az album talán legmeglepőbb daláról van szó, ami utoljára még megragadja a sokszínű lemez bulisabb hangulatát.
A Shadowy Light újra visszakalauzolja a hallgatót az indiai világba, sőt, az eddigieknél talán a legszembetűnőbben, köszönhetően Asha Bhosle vokáljának. A hangszerelés, a repetitív szinti és dalszöveg a spiritualitás hangulatát teremti meg, ami egy kellemes szusszanót ad a megelőző két, káoszt teremtő dal után. A lemez végéhez közelítve még előkerül a Casablanca sötét, dream popos világa és a kissé sablonos The Sweet Prince, ami hasonló hiányosságba ütközik, mint a The Plastic Guru. Ám azzal ellentétben a The Sweet Prince-t meg tudja menteni a rendkívül gazdag outro, amely lüktetésében és dallamában már előrevetíti a záródalt.
Az utazás végállomása a The Sad God, ami a The Mountain nyitódalból ismerős dallamot dolgozza át,
ám ezúttal egy elektronikus hangzással. A ¾-es ritmus lüktet, az indiai hangszerek ismét előtérbe kerülnek, míg a ritmusszekció és Black Thought rapje a hiphop vonalat húzzák előre. Elmondható: Damon Albarn a lemez végére, az utolsó dalból sem spórolta ki a kulturális fúziót.
Feltűnő jellegzetessége a The Mountainnek, hogy a lemez dalsorrendje direkt úgy került összeállításra, hogy a hallgatót hosszú távon ne ragadja el se a zavart baljós, se az optimistán boldog vagy a lassú szomorú hangulat, helyette azok között cikázzon folyamatosan. Emiatt (is) nehezen emészthető az album első nekifutásra, kell néhány újrahallgatás, hogy a hallgatót egyáltalán beszippantsa a keleti világzene, majd hogy ezeket a hangulatváltoztatásokat kellőképpen tudja kezelni.
A másik oldalon viszont pont ez teszi izgalmas és kiszámíthatatlan lemezzé a The Mountaint.
Azért Damon Albarn is óvatosan kezeli a hallgatóközönséget, nem véletlen, hogy szükségét látja az album elején egy ötperces instrumentális bevezető dalnak, amit dinamikusabb szerzemények követnek. Ám amikor a hallgató kellőképpen megszokta ezt a hangulatot, már érkeznek a személyesebb hangvételű szomorkás dalok és a bizarrnak tűnő, kísérletezősebb darabok. Az album tetőpontja a Deliriumnál és a Damascusnál következik be, mivel mindkét dal meglepő, katartikus fordulatokat tár a hallgató elé. A túlstimuláló élmények után a korong ad egy hosszabb, fokozatosan lassuló és nyugalmasabb lezárást négy dalon keresztül, hogy a végére a The Sad God, a The Mountainnal párba állva, egy keretes szerkezettel lezárja ezt a bő egy órás élményt.
Az album fő mozgatórugói a fúziók. Szinte minden dal alapját egy olyan szintihangzás képezi, mint amilyet a Plastic Beachen is hallani lehet. A lemez nem fél attól, hogy elhintsen egy-egy szimfonikus vagy indiai népzenei elemet, amelyek gyakran akár együtt, összhangban is megszólalnak. Ha már szóba került a Plastic Beach, nem szabad elfelejteni, hogy ez a több mint egy órás anyag nem az utóbbi lemez kiadása óta készült. Számos dalötlet valójában már a Plastic Beach korában némiképp körvonalazódott, ilyen például a Damascus, aminek akkori munkacíme Fresh Arrivals volt. Több közreműködő vokálja 2001-től egészen 2010-ig bezárólag lett felvéve, természetesen más dalokhoz. Ám ahogy Damon és Jamie megtették valós utazásukat Indiába, plusz lelki utazásukat a halál és a reinkarnáció felé,
úgy döntöttek, ezeknek a fiókban porosodó ötleteknek adnak egy új életet, ám más formában.
Így történhetett, hogy egy alapvetően indiai koncepcióba lettek beágyazva a már régóta meglévő ötletek, ez pedig a dalszerzésen is gyakran észrevehető. A Delirium diszkós refrénváltása, a Manifesto szabad és experimentális második fele is annak köszönhető, hogy bizonyos hanganyagok újrahasznosításra kerültek egy teljesen eltérő közegben. Ez papíron kényszerű lépésnek tűnhet, aminek erőltetett végkimenetele lehet, de gyakorlatban a Gorillaz albumán ez mégis sikerül. Nemcsak a halál tényéhez való viszonyulás, hanem Albarn és Hewlett kreatív identitásának kivirágzása miatt is.
Az olyan dalok, mint az Orange County, a The Sweet Prince és a The Shadowy Light szövegei nyíltan szólnak a halál tényének elfogadásáról, szeretteink elengedésének nehézségéről. De arról is, hogy a halált egy sűrű életút kényszerű, azonban büszke lezárásaként is lehet értelmezni. A The Empty Dream Machine-ben Damon Albarn ezúttal tényleg magáról énekel, az utóbbi években több magánéleti nehézséggel küzdött. A tudatra való önreflexivitásáról és az elme belső folyamatairól pedig a The Moon Cave szól, ezzel a dallal, az elme kinyílásával kezdődik a lemez is.
Ám a Gorillaz egyik fő védjegyei az aktuálpolitikai és társadalomkritikus dalszövegek,
amik a The Mountainben is jelentős teret kapnak, sőt, teljesen új megvilágításban. Az ironikus The Happy Dictator egy olyan vezetőről szól, aki betiltja a negatív híreket, ezzel fenntartva magáról és az ország irányításáról egy propagandisztikusan pozitív képet. A Damascus a közel-keleti háborús állapotot és migrációt választja témájának. A Delirium pedig egy fenyegető felső erő terrorját jeleníti meg és ellenállásra szólít fel. Az ismeretlen, emberi akaraton felüli erő képe többször is feltűnik a dalszövegekben. Az albumzáró The Sad God pedig azt dolgozza fel, hogy a teremtő isten miként csalódik az emberiségben. Megadta számukra a harmonikus együttélés lehetőségét, és az ember, mint szabad akaratú élőlény nem használja ki ezt.
Látható, hogy a személyes és politikai témák is előkerülnek a szövegekben. Mintha mindegyik valamiként arról szólna, hogy van egy letagadhatatlan probléma, krízis, amit csak úgy lehet orvosolni, ha bánkódás és harag helyett felülvizsgáljuk a problémát. A lemez egészét végigkíséri a hegy szimbóluma, ami lényegében véve ráilleszthető az előbb felvázolt gondolatomra. Ahogy az ember megteszi a nehéz, kényelmetlen lépéseket problémái leküzdésére, úgy emelkedik azokon felül. Pont ahogy a Gorillaz zenekar virtuális karakterei is ezt teszik metaforikus értelemben a hegymászással. Mindezek ismeretében elmondható, hogy
a The Mountain végre megtette azt, ami 2017 óta nem sikerült: egy merőben új irányt kialakítani, ám önazonosnak maradni.
Mesteri, mégis kellően őszinte koncepcióval rendelkezik, a zenei fúziós párosításokkal sem spórol, ám ez a jellegzetesség mégsem erőltetett és nagyzoló. Habár az alapjaiban el vannak rejtve más projektek maradványai, ezekből egy olyan produktumot sikerült alkotni, ami kiemelkedik a diszkográfián belül. És nemcsak a Plastic Beach óta, hanem az egész életművet tekintve. Ami azt illeti, nehéz is elhelyezni a többi album mellé, mivel egyediségével különleges, kicsit sem beskatulyázható helyet csinált magának. Ezzel a lemezzel lényegében reinkarnálódik a Gorillaz kreativitása. Nem akar már megfelelni semmilyen kényszernek és elvárásnak, maga alkotja meg világát, és abban olyan kényelmesen mozog, hogy szinte rövidnek tűnik az a hatvanhat perc. Még messze van az év vége, de az biztos, hogy 2026 egyik legmeglepőbb zenei anyagává vált számomra a The Mountain. És annyira peak, hogy szerintem sok kritikusnál az év lemezei közé fog kerülni.
Gorillaz: The Mountain, Kong Studios, 2026.
Fotómontázsok: Jamie Hewlett
